Nagyon szépen köszönjük, hogy ilyen sok szép mesét és rajzot küldtetek nekünk! Kimondhatatlan öröm volt számunkra, hogy ennyi színvonalas mű érkezett. Nehéz dolga volt a zsűrinek, mert szívük szerint kategóriánként nem csak egy nyertes pályázatot választottak volna, így 1-1 különdíjat is kiosztottak. Köszönjük szépen a szülők és pedagógusok közreműködését is, akik eljuttatták hozzátok a pályázat hírét.

Szívből gratulálunk! A nyertes meséket lent tudjátok elolvasni.

Arra bíztatunk mindenkit, aki most nem nyert, hogy ne keseredjen el, és ne hagyja abba az írást!

Szeretettel:

Zsűri és a Jurtasuli csapata

Barabás Gréta Róza: Kis Tündér kis kalapja 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis tündér, aki nagyon dadogott. Őt egyszer elhívták egy szülinapi buliba. Volt neki egy kalapja, amit nagyon szeretett, mert annyira, de annyira szép volt és nagyon féltette, nehogy elveszítse. Elment a buliba. Ott volt Mókus Benő, Elefánt Elek, Bagoly Berta és Zebra Zoli, akinek a születésnapja volt. Amikor már éppen búcsúztak el, hatalmas vihar támadt és mielőtt mindenki bemenekülhetett volna a házba, a kis tündérnek lefújta a kalapját a szél. Az elefánt nagyon megsajnálta és azt mondta. 

• Ne szomorkodj Kis Tündér. Én majd segítek Neked megtalálni a kedvenc kalapodat.
• K-k-kösszz-ön-ömm ke-ke-dve-ves E-Elef-fánt.

Bementek a házba, leültek és elkezdtek beszélgetni. Az elefánt elmesélte, hogy ő nagyon ügyetlen a járásban és futásbán, de ha nem bánja, hogy lassan haladnak, akkor elviszi oda, ahova csak szeretné. Ebben megegyeztek és elindultak a kalandos útra.

Először egy elhagyatott erdő felé indultak. Amikor már egészen a sűrűjében jártak, egy rózsabokor elé értek. Egy varjú fészkelt mellette. A varjú a fészkében mindenfélét tartott: kristályokat, órákat, még a szomszéd király koronáját is.

• Kárrr-kárrr tudom ám mi járatban vagytok. Most felteszek Nektek egy találóskérdést és ha jól válaszoltok, tovább mehettek az utatokon..

Kertben élek, illatozom,
én vagyok a szépek szépe
Aki letép, jól vigyázzon,
tövis karcol tenyerébe!

• É-é-én tu-tudom!!. E-Ez a-a Ró-Róóózsa!
• Kárr -kárr, ügyes vagy!

A rózsabokor kettényílt és átengedte Őket egy titkos rétre. Annak a végében volt egy titkos ajtó, amin három zár volt. Azt a három zárat, három különleges kulcs nyitotta. Az egyiket a Kis Tündér a bokor alján találta meg. A másikat az elefánt a fa tetején. Sokáig keresgéltek még, de végül a Kis Tündér találta meg a harmadig kulcsot az egyik fűszál tövében. Kinyitották az ajtót és egy színes kertbe értek, ami teli volt kristályokkal.  Mindketten megpróbáltak egyet leszedni, de nem sikerült. Ekkor nagyon nagy varázslat történt. Az elefánt meglátta ahogy a szél fújja a Kis Tündér kalapját és egyenesen a kert végébe pottyan. Felkiáltott:

• Nicsak Kis Tündér! Ott a kalapod - boldogan futásnak eredt.
• Jaj de jó! Várj meg, jövök én is! – kiáltotta boldogan a tündér és ő is odafutott a kert végébe.

Hitetlenkedve mondat az elefántnak:

• Elefánt, hiszen te futottál!
• Te pedig már nem dadogsz!
• Igazad van! – mondták egyszerre a jóbarátok, és boldogan elindultak hazafelé.

Itt a vége, fuss el véle Kis Tündérnek örömére!

Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi birodalomban, ahol a hegyek és folyók között elterülő erdők mélyén egy aprócska falucska húzódott meg. Ebben a faluban élt egy bátor fiú, Dávid. Dávid mindig is kíváncsi volt a világ titkaira, és imádott kalandokra indulni, hogy felfedezze az ismeretlent.                                  
Egy napon, amikor Dávid az erdőben barangolt, észrevett egy régi, rozsdaette kaput, amelyet sűrű bokrok rejtettek el a kíváncsi szemek elől. Soha korábban nem látta ezt a kaput, és kíváncsisága azonnal felébredt. Ahogy közelebb lépett, érezte, hogy valami különleges vonzza oda. Egy kis bátorsággal áthatva megpróbálta kinyitni a kaput, és meglepetésére az könnyedén kinyílt, mintha csak rá várt volna.                                                                   
Belépett egy varázslatos kertbe, amely tele volt csodálatos növényekkel és virágokkal, amelyek színes kristályokként ragyogtak a napfényben. Dávid ámulva nézett körül, és hamarosan észrevette, hogy a kert közepén egy hatalmas, ősi fa állt. Az ágai között kristályok lógtak, amelyek különböző színekben ragyogtak, mintha az egész kert egy ékkőből készült volna.                                    Ahogy Dávid tovább sétált a kertben, egy kis tisztásra bukkant, ahol egy kristálytiszta tó terült el. A tó vize olyan tiszta volt, hogy a mélyén lévő kövek és kristályok szivárványos fényben ragyogtak. Dávid letérdelt, hogy megérintse a vizet, és abban a pillanatban egy lágy dallam csendült fel, mintha valaki szavalna a távolból.                                                                                                  Hirtelen egy kis tündér jelent meg a tó fölött, aki mosolyogva nézett le Dávidra.                                                                                                                 

- Üdvözöllek a Titokzatos Királyi Kertben, Dávid! - szólt a tündér. Én vagyok a kert őrzője, és látom, hogy igazán bátor és tiszta szívű vagy, hiszen képes voltál megtalálni és belépni ide. Ez a kert tele van titkokkal, és most te is részesülsz a varázslatából.                                                                                               
A tündér elmesélte Dávidnak, hogy a kert egy régi királyság része volt, amelyet már régóta elfelejtettek. A király, aki egykor itt uralkodott, nagy titkot rejtett el a kert mélyén. A titok a kristályokban rejlik, amelyek különleges energiával bírnak. Ezek az energiák képesek voltak gyógyítani, békét hozni és boldogságot szórni mindenfelé. Azok, akik megtalálják a kertet és a kristályokat, részesülnek a király titkos ajándékából.                                                             
Dávid napokon át fedezte fel a kertet, és közben barátságot kötött a tündérrel. Megtudta, hogy a kert varázsa csak azok előtt nyílik meg, akik hisznek a csodákban és a természet varázsában. Egy napon azonban eljött az idő, hogy visszatérjen a falujába. A tündér egy apró kristályt adott neki, mondván:

- Ez emlékeztetni fog téged a kert varázsára és a király titkára. Vigyázz rá, és soha ne hagyd, hogy a világ kemény valósága elvegye tőled a hitet a csodákban!      Dávid hazatért, és a kristályt mindig magánál tartotta. Bár az emberek nem értették, honnan van neki ez a különleges kincse, Dávid tudta, hogy a titokzatos királyi kert varázsa mindig vele marad. Élete során Dávid mindig emlékezett arra a napra, amikor belépett a kertbe, és a tündér szavai vezették őt, hogy soha ne veszítse el a hitét a csodákban.                                                                      
Ahogy telt az idő, Dávid élete tele volt boldogsággal és békével. Minden nap elment a kerthez, hogy megköszönje a tündérnek a varázslatos ajándékot. A kristály mindig ott ragyogott a zsebében, emlékeztetve őt arra, hogy a legnagyobb csodák mindig azokban rejlenek, akik hisznek bennük.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány Vivien, aki Tótkomlóson, egy csendes kis utcában élt a szüleivel és kishúgával. Szerette a természetet, a virágokat, és legjobban azt a különleges kis kertet, amely a házuk mellett terült el. Ez a kert tele volt színes virágokkal, bokrokkal.

De, ami igazán különlegessé tette, az egy hatalmas, áttetsző kristály volt, amely a kert közepén állt. A kristály generációk óta ott állt, és a családja mindig azt mondta, hogy vigyázzanak rá, mert különleges titkot rejt. Vivien azonban sosem tudta pontosan, hogy mi lehet ez a titok. Néha, amikor a napfény megcsillant a kristályon, úgy tűnt, mintha apró szivárványok táncoltak volna a kertben, és olyankor Vivien órákig csak ült mellette, és álmodozott.

Egy napon, miközben a kertben játszott, Vivien észrevett valamit a kristály alatt. Egy apró fény csillant meg a talajban, mintha egy rejtekhelyet mutatna meg neki. Kíváncsian odahajolt, és elkezdte finoman leszedni a földet a kristályról. Hamarosan egy régi kulcs került elő. A kulcs hideg volt és nehéz, mintha már régóta ott lapult volna.

Vivien tudta, hogy ez valami különleges dologhoz vezethet. Aznap este, amikor mindenki elaludt, újra kiosont a kertbe. A holdfény ezüstös fénye megcsillant a kristályon, és ahogy Vivien közeledett hozzá, észrevette, hogy a kristály alján egy kis zár van. A kulcs pontosan beleillett.

Amint elfordította a kulcsot, a föld megmozdult, és egy titkos ajtó nyílt a kristály alján. A nyílásból fény áradt ki, és Vivien tétovázás nélkül bemászott. Odabent egy másik világ tárult elé. Egy csodás, virágzó táj, ahol minden növény és fa kristályból volt. Egy patak csordogált, amelynek vize színesen csillogott, és madarak röpködtek, melyek tollai szintén kristályból voltak.

Vivien tátott szájjal figyelte a látványt, amikor egy hang szólt hozzá:
– Üdvözöllek a Kristály kertjében! – mondta egy lágy hang. A hang egy gyönyörű nőhöz tartozott, aki csak úgy ragyogott a fénytől. – Évszázadok óta Te vagy az első, aki megtalálta a kert titkát. Ez a hely csak a kiválasztottak számára létezik, akik tiszta szívűek és szeretik a természetet.

Vivien izgatottan hallgatta a nőt, aki elmesélte, hogy a Kristály kertje az emberek boldogságát és szeretetét őrzi. A kulcsot azért találta meg, mert az Ő szíve tele van ezekkel az érzésekkel. A kert titka az volt, hogy bárki, aki ide belép, képes a világot szebbé tenni a szeretetével.

Vivien órákig maradt a kertben. Amikor visszatért a saját világába úgy érezte, hogy a szívének egy kis darabja örökre ott marad a Kristály kertjében. Onnantól kezdve még jobban vigyázott a kertjükre és minden kis növényre, mert tudta, hogy azok is részei egy nagyobb, varázslatos világnak.

Így történt, hogy Vivien a tótkomlósi kislány csodás titokra lelt, melyet azóta is őriz. Titkot, mely megváltoztatta az életét s mely titok egyszer talán mindenkié lesz… 


Rohrsetzer Dávid: Az Eltűnt Király Nyomában 

Volt egyszer egy bölcs és tiszteletreméltó király, akit egész birodalma szeretett. Ám sajnos nem volt sem fia, sem lánya, így nem tudta, ki örökölhetné a trónt. Az udvari tanácsadók és bölcsek is hasztalan törték a fejüket ezen. Egy nap a király titokzatos körülmények között eltűnt, és helyét egy kegyetlen, ellenszenves fiatal trónbitorló foglalta el. Az új uralkodó adókat emelt, és zsarnokként uralkodott a népen.

A birodalom lakói egyre elégedetlenebbek lettek, és végül néhány bátor ifjú elhatározta, hogy megkeresi az eltűnt királyt. A keresők között volt egy galambokat nevelő fiú, aki a többi gyerek gúnyolódása ellenére is hitt benne, hogy megtalálja a királyt. Az egyik este, mikor épp etette kedvenc galambjait, az egyik madár halkan megszólalt:

– Édes gazdám, tudom, hol van a király. Segítek neked, de meg kell ígérned, hogy engem soha nem eszel meg, és életem végéig kendermagon tartasz!

A fiú elámult, de azonnal megígérte, amit a galamb kért. Másnap reggel, a galambbal a vállán, útnak indult. Az úton keresztülvágtak rengeteg erdőkön és tágas mezőkön, míg végül a galamb így szólt:
– Gazdám, annak az erdőnek a közepén egy gonosz sárkány tanyázik. Ő rejti a titkot, amely elvezethet a királyhoz. De figyelj jól! A sárkánynak mind a hét fejét le kell vágnod, és mindegyiket ketté is kell hasítanod, különben a titok nem tárul fel.

A fiú összeszedte minden bátorságát, és nekivágott az erdőnek. A sárkány hatalmas volt, tüzet okádott, és mérgező lehelete elriasztott minden élőt. Ám a galamb segített neki: minden sárkányfej levágása után megmutatta, hova kell sújtani a kardjával, hogy kettéhasítsa.

Amikor az utolsó fejet is kettévágta, egy láda állt össze a sárkány véréből. A fiú kinyitotta, és egy mély kút tárult szemei elé.

A galamb ismét megszólalt:
– Ez a kút vezet a király fogságának helyére. De vigyázz, az út során egyre kisebb és kisebb leszel!

A fiú kötelet erősített a láda széléhez, és leereszkedett a kút mélyére. Ahogy egyre mélyebbre jutott, érezte, hogy valóban zsugorodik. Végül egy hatalmas vár előtt találta magát, ami valójában a láda alján egy apró játék volt.

Belépett a várba, ahol sötét folyosók, különös denevérek és furcsa, kristályokkal borított falak várták.

A fiú letört egy kristálydarabot, hogy megvizsgálja, de az zajt keltett. A visszhang azonban nem hozott veszélyt, így tovább indult. Egy trónterembe ért, ahol a királyt találta meg, láncokkal megkötözve. Mellette varjak károgtak, és az egész terem dermesztően hideg volt. A fiú elvágta a láncokat, mire a király gyengén, de hálásan megszólalt:

– A boszorkány, aki a fiát a trónra ültette, tart fogva itt. Vigyázz, mert átkokkal és varázslatokkal védelmezi ezt a helyet!

De az intő szó már későn jött, mert ebben a pillanatban az összegyűlt varjak felhőjéből elő libbent a boszorkány és átkokat szórt a királyra. Hatalmas küzdelem vette kezdetét.

A boszorkány a fekete varjak seregével támadt, és a fiú csak a kristálydarab varázserejének köszönhetően tudott kellően gyorsan védekezni. Végül sikeresen legyőzte a boszorkányt, és levágta a fejét.

A fiú és a király a kötél segítségével kimásztak a ládából, és hazatértek a palotába. Ott a trónbitorlót azonnal börtönbe vetették. A király megkérdezte a fiút, mit kíván jutalmul. Azt kérte, hogy a kristályból kovácsoljanak egy kardot. Az elkészült kard oly hatalmas erőt hordozott, hogy aki azt viseli, legyőzhetetlenné válik.

Amikor a király meghalt, a nép egyhangúan a galambos fiút választotta meg utódjának, aki bölcsen és igazságosan uralkodott, miközben hű tanácsadója, a galamb mindig mellette állt.

És így éltek boldogan, míg meg nem haltak.
Rohrsetzer Dávid 2024.12.05