Egy kisgyerek reggele így indul: „Gyorsan, kelj fel, indulni kell!” Majd jön az ovi, suli, délutáni különórák, fejlesztések, edzés, rohanás, este alig van idő beszélgetni, olvasni. Aztán másnap kezdődik elölről. Pedig mi felnőttek is tudjuk: ha valamit túl sokáig csinálunk kényszerből, ha soha nincs időnk megállni, akkor kiégünk. Elfáradunk, feszültek leszünk, türelmetlenek. A gyerekek is. Csak ők nem tudják elmondani. Inkább „rosszak” lesznek, nyűgösek, „nem figyelnek”, „nem tanulnak”.

A Jurtasuliban mi azt valljuk: Nem kell bírni. Elég, amit épp bír. A mi dolgunk, hogy ezt figyeljük. Nem a saját elvárásainkat ráterhelni, hanem meghallani az ő jelzéseit. Ő tudja, mennyit bír. Ha hagyjuk szabadon mozogni, szabadon választani, ha megbízunk benne, hogy tudja, mire van szüksége, nem tévedünk nagyot. Már volt szó arról, hogy Carl Rogers, a személyközpontú pedagógia megalkotója szerint mindenkiben benne van az önmegvalósítás csírája.

Ez nem azt jelenti, hogy nem tanítunk. Azt jelenti, hogy nem kényszerítünk. Nem haladunk gyorsabban, mint ahogy a gyerek tud lépni. Inkább megtanulunk mellette lépdelni. És ami a legfontosabb: az elfáradást nem büntetjük. Megállni, pihenni, nemet mondani nálunk nem bűn, hanem jelzés. Jele annak, hogy most másra van szükség. Egy kis térre. Egy kis énidőre. Egy kis „semmittevésre”. Aki fáradt, az tanulni is jobban tud.

Jogosan merül fel a kérdés: ha így állunk a gyerekhez, mi lesz a tananyaggal? Nem marad le? Mi van, ha nincs kedve írni vagy olvasni tanulni? A válaszunk tapasztalaton alapul: a Rogers középiskolában olyan fiatalokkal dolgoztunk, akiknek már elment a kedve a tanulástól – sokszor végleg. Mégis, az Értékek és életutak című könyvünk tanúsága szerint ez az állapot nagyon gyakran visszafordítható volt, ha elfogadással közelítettünk.

Miért ne bíznánk hát jobban azokban a kisgyerekekben, akik még eredendően kíváncsiak és természetes módon érdeklődnek a világ dolgai iránt? A pszichológia is alátámasztja: a legjobb teljesítményt nem a szorongás, hanem az érzelmi biztonság, a szeretet és a pozitív kapcsolatok hozzák ki az emberből. Mi ezt választjuk, nem a kényszert és a fenyegetést. Tudjuk, hogy lesznek ambiciózusabb és kevésbé törekvő gyerekeink, de azt is tudjuk, hogy ha jelen vagyunk mellettük, ha a „békén hagyás” nem elhagyást, hanem bizalmat és jelent, akkor mindenki a maga módján, de a legtöbbet fogja kihozni magából.

Csizmazia Katalin