A felnőttek világában komoly összegeket áldozunk arra, hogy pszichológusok segítsenek megérteni: szükségünk van énidőre. Megtanuljuk, hogy életmentő lehet a lelassulás, az önmagunkkal töltött idő. Keresünk rá módszert, helyet, időt – és ha sikerül, beütemezzük a naptárba, mint egy fontos meetinget.

Aztán mindezt – tudásunkkal együtt – hajlamosak vagyunk elfelejteni a gyerekeinkkel kapcsolatban. Náluk valahogy nem számít.  Teletesszük a napjukat különórákkal, fejlesztésekkel, logopédiával, angollal, tenisszel és zongoraórával, majd megkérdezzük: „Na, mit tanultál ma?” Ő meg néz, és vonogatja a vállát.

Mi a Jurtasuliban hiszünk abban, hogy az énidő nem luxus, hanem elemi szükséglet. a pillanat, amikor egy gyerek csak úgy „elvan”, ücsörög a kertben, kavicsokat rendezget, amikor látszólag semmit sem csinál – az nem elvesztegetett idő. Amellett, hogy akkor éppen nem kell megfelelni, más lényeges dolgok is történhetek.

Amikor csendesen követ egy hangyát – ez is tanulás, még ha nem is tudjuk pontosan definiálni, mit is tanul akkor éppen. A belső munkát, az érési folyamatot, a gondolatok alakulását kívülről nem látjuk. A gyerek fejében sokszor zajlik az „igazi tanulás” – kérdések születnek, emlékek rendeződnek, élmények integrálódnak. Ehhez idő, tér és főleg: szabadság kell.

Carl Rogers megfigyelte, ahogy a krumpli kicsírázik a pincében. Sötétben, mindenféle gondoskods nélkül, a csírák törekszenek a pinceablak fénye felé. Erre alapozta a személyközpontú megközelítés egyik legfontosabb alapelvét: az emberben, mitn természeti lényben, benne van az önmegvalósítás igénye. (self-actualizng tendency). Veszteség lett volna, ha a Rogers család nem költözik vidékre, és a szülei nem hagyják őt megfigyelni?

A Jurtasuli kertje éppen ezt adja. Nem nyomulunk, nem sürgetünk. A gyerek választhat, van ideje „csak lenni”. A mai világ tele van ingerrel. Itt, a kertben van idő pihenni is. Mi pedig ott vagyunk, ha kapcsolódna. Hallgatunk, ha kell. Figyelünk, ha ez nem zavaró. Talán ha most megélheti, hogy joga van az énidőhöz, talán nem kell majd felnőttként megtanulnia ezt újra – egy pszichológusnál, sok pénzért.

Csizmazia Katalin