Ez az érdi telek a férjem családjáé volt: szülei gondozták, míg éltek. Aztán sokáig magára maradt. Nem volt időnk, energiánk, kedvünk igazán törődni vele – csak ott volt. 2022-ben kezdtük el újra nézni, figyelni, gondozni. Nem tervekkel, hanem jelenléttel. Nem célokkal, hanem kérdésekkel.

A kerttől azóta rengeteget tanulok – nemcsak növényekről, talajról, vízről, hanem a személyközpontú szemléletről is. Leginkább arról, amit Rogers non-direktívitásnak hívott: egy modus operndi, azaz: a fejlődés nem irányítással, hanem szeretetteljes jelenléttel és bizalommal történik. Hogy „békén hagyni” nem passzivitás, hanem a legnagyobb figyelem.

Hálás vagyok azoknak az ökológusoknak – Victor Andrásnak, Saly Erikának, Szabon Mártának és Oborny Beának –, akik türelemmel segítenek ebben az ismerkedésben. És különösen Kis Bálintnak, aki építész szemmel, de a természet felé hajoló tanulással formálja is mindazt, amit együtt kitalálunk.

Ez a kert tanít. Csak figyelni kell. 

Csizmazia Katalin